Hanga doktornő sikerei

-  Nagyon szép neved van. Azt tudod, hogy édesanyád miért éppen ezt választotta?

-  A szüleim a jelentése miatt választották nekem ezt a nevet. A jelentése „Isten ajándéka“, „ajándékocska“.
- Mikor dőlt el, hogy az orvosi pályát választod?
- Gyermekkoromban alakult ki az érdeklődésem. Gyerekként érdekesnek találtam, kíváncsi voltam, ha valaki szurit kapott. Az orvoslás egy életre szóló döntés, felelősség és emberek segítése. Nevelőapukámnak nagyon sokat köszönthetek, ő inspirált és tette számomra ezt a világot érdekessé.
- Segített, tanított téged?
- Általános iskolában, gimiben kikérdezett minden dolgozat előtt biológiából, fizikából és mesélt hozzá valamit, hogy az élettanban ezek a dolgok miként működnek. Így a tanulások, kikérdezések mesékké alakultak. Apa pedig példaképpé. A tanulás örömmé. Köszönöm ez úton is, hogy van nekem, szeret, segít, segített és támogatott, sokszor erőn felül is az egyetemi éveim alatt. Halkan, szótlanul háttérben maradva biztonságot adva, rengeteg türelemmel és jó tanácsokkal.
- Milyen emlékeid vannak a Bibó-gimnáziumról?
- Nagyon kedvesek. A legépítőbb és legmeghatározóbb időszak volt számomra. Egyetemista éveim alatt is visszajöttem, akárhányszor csak Magyarországon jártam. Az ember mindig és mindenhol az, ami a gyökere. Örökre.
- Mit kaptál a Bibótól?
- Tudást kaptam és sok jó emberi tulajdonságra, emberségre vezettek rá a tanáraink. Paprikáné tanárnő, Bognár tanár úr, Fődiné tanárnő és Kissné tanárnő motiváltak neveltek és megtanítottak, hogy nincs lehetetlen. Mindig menni, menni, és menni kell, és nem feladni, hinni magunkban. A racionális gondolkodás és humanitás tökéletes keverékét kaphattam. A legendás Marica néni nemcsak a kézilabdát tanította. Annál sokkal többet. Küzdést, összetartást. Aztán azt is, hogy ha valamit a fejünkbe veszünk, akkor az csak az akaratunkon múlik, elérjük-e.
- A kézilabdát teljesen abbahagytad?
- Igen. Az egyetemi évek első időszakának helytállásával sajnos nem volt kombinálható a kézilabda NB I-es szintű folytatása. Új csapat, új közeg számomra nem jelentette volna ugyanazt a kézilabdát, amit Marica nénitől és Katkó Andreától kaptam. Az ő kézilabdájuk az én kézilabdám. A sportos múltam életem egy úgy teljes és befejezett időszakának tekintem és Heidelberggel új fejezet nyílt. Új, más jellegű kihívásokkal, ami teljes bevetést és koncentrációt igényelt.

- Mért pont a heidelbergi egyetemet választottad?
- Európa egyik legrégebbi és legjobb orvosi egyeteme címet viselve kitűnt a többi egyetemtől.
- Magyarként, német egyetemen. Nehéz volt?
- Határozottan igen. Keveredett a honvágy az új különlegességével. A kihívás a megfeleléssel a vizsgákon és minden német nyelvű előadáson. Míg ez a többi társamnak „anyanyelv“ volt, számomra németóra és orvostan egyszerre. A külföldiekben lévő bizonyítási vágy idegenben nagyon erős. Sajnos magyarul beszélgetni és magyar barátokat szerezni sokáig nem volt lehetőségem Heidlebergben Csak az utolsó években, amikor már beilleszkedtem és a német mentalitást megszoktam.
- Tudtad a tanulmányaid alatt, hogy milyen szakirányt szeretnél?
- Ez évek alatt alakult ki. A boncolások és órák alatt, az évek folyamán észrevettem, mi az, ami a legjobban tetszik. Évekig nehéz volt, mert nekem az orvoslás átfogóan tetszett és nehezemre esett elfogadni, hogy egyszer dönteni kell, melyik irány legyen. Végül, mivel a sebészeti tantárgyakat mindig érdeklődve és örömmel vártam, a kézügyességet felhasználva es csiszolva leszűkült a kör. A továbbiakban pedig felismertem, hogy minden, ami apró és nagy precizitású sebészi koncentrációt és képességet igényel, abban találom a legtöbb örömöm. Így döntöttem a fej-, nyak- és plasztikai sebészet mellett.
- Amikor egyeztettük az interjút, akkor említetted, hogy éppen a szakvizsgádon vagy túl. Lehet tudni, hogy mi volt ez?
- Az államvizsga után orvosként dolgozunk egy választott szakirányban. Én a fül-orr-gége és fej-nyak sebészetet, plasztikai sebészetet választottam. Öt év szükséges, illetve több száz műtét és speciális vizsgálat-elvégzés kell, hogy a vizsgára jelentkezhessünk.
- Ez hosszú időnek és rengeteg munkának tűnik…
- Ez az öt év az államvizsga után, amikor orvosként dolgozunk, és a szakvizsgára készít fel. Operálunk, vizsgálunk és vizsgálatokat készítünk, illetve műhibákat vizsgálunk ki. Ha ezeket a kritériumokat 5 év után fel tudjuk mutatni, akkor lehet jelentkezni a szakvizsgára. Ez egy szóbeli számonkérés, államilag kijelölt professzorokból álló bizottság előtt. Ennek az eredménye a szakorvosi cím fül-orr-gégészet és fej-nyaksebészet területén.
- Most éppen hol hasznosítod ezt a hihetetlen tudást?
- Négy éve a düsseldorfi egyetemi klinikán dolgozom, ami Németország és Európa speciális központja, koponyaalapi-sebészete. A disszertációm témája ugyancsak a koponyaalapi sebészet modern műtéti technikáinak lehetőségeit vizsgálja. Erről legutóbb a koponyaalapi sebészet európai kongresszusán, Svájcban tartottam előadást
- Számomra futurisztikus, ugyanakkor csodálnivaló…
– Ez egy nagyon különleges és nagyon érdekes része az agy és a koponya találkozásának. Minden ér, ideg és a működéshez szükséges anatómiai struktúra itt lép be az agyi állományba, hogy felvegye a parancsot, illetve itt hagyja el az agyat, hogy a végrehajtáshoz továbbadja.
- Milyen esetekkel találkozol?
- Ez a szakterület, amivel foglalkozok kis területnek tűnik, de nagyon széles spektrumot képvisel. Sok a páciens, akik rosszindulatú daganatokkal érkeznek hozzánk. Gyerekek, akik siketen születtek, páciensek, akik krónikus betegségekkel küzdenek a felső légutakban, amit egy életen át vizsgálni és kezelni kell, illetve azok, akik kozmetikai arc- és nyakplasztikai műtétet kívánnak.
- Különleges történet?
- Szeretnék itt egy rövid esetet elmesélni, ami mindig emlékeztet engem arra, hogy a sors mennyire tereli az utunkat. Egyik első éjszakai ügyeletemen hoztak be egy 17 éves lányt, aki már túl volt egy szülésen 14 évesen. A mentőautó azzal hozta be őt, hogy a metróalagútban ugráltak a barátaival, de jött a szerelvény és még a lány éppen elfért a fal és a kocsi között. Annyi baja lett, hogy a fülét súrolta a metró. Ennek a kivizsgálása során vérvétel és belső zúzódások, agyi sérülés kizárása következett.
- Ilyen könnyen megúszta?

- Nem gázolta el a metró és tényleg csak a fülét súrolta. Viszont kiderült, hogy terhes. Utána pedig a következő vérvizsgálatból az is nyilvánvalóvá vált, hogy leukémiás. Ez szerencse a szerencsétlenségben, hogy így derült ki? Amúgy késő lett volna? Ki tudja… Ezért a lányért és az anyukájáért sokan szorítottunk, és láttuk nap mint nap, amikor a kertben tologatja őt legyengülten tolókocsiban a kemoterápia alatt. Itt nagy és életre szóló döntéseket kellett hozni arról, hogy kit mentünk meg. A lányt a kemóval? Vagy kockáztatjuk a hasban növekvő babát, hogy meghal a kemoterápiatól? Hónapokig láttuk, követtük ennek a kislánynak a történetét, akit minden nap az anyukája ápolt. A sors fintora, hogy őt fél évvel később gégerákkal operáltuk.

- Honvágy? Ezt azért is kérdezem, mert tudom rólad, hogy nagyon kötődsz a családodhoz, édesanyádhoz.
- Tizenkét éve élek Németországban. Ez sok idő ahhoz, hogy megtanuljam kontrollálni mind a honvágyam, mind a családhoz való kötődés és távolság nehézségeit. Minden vasárnap hiányzik a közös ebéd és közös mise a majsai templomban. A magyar mentalitás életvidámság és az élni tudás nagyon hiányzik. A családom és én is megszoktuk és megtanultuk kezelni ezt a helyzetet. Persze sokszor van úgy, hogy az egyiknek jobban van a másikra szüksége. Azt nagyon sajnálom, hogy a húgocskáim, akiket a mai napig „kicsiknek“ hívok, nélkülem lettek kötélugrós és néptáncos, kétcopfos lánykákból felnőtt egyetemisták.

Jáger Levente