Te kellesz a csodához

Ma sem látszik negyvenötnél többnek, pedig ötvenkettő is elmúlt. Sosem volt hivatásos sportoló, de huszonéves korától része az életének az aktív és rendszeres testmozgás. Úszik, bicajozik, kocog, és sokat túrázik mind a mai napig. De mielőtt azt gondolnánk, ez – csak ez – mentette meg az életét, hallgassuk meg a históriáját: ritkán hallani ilyen gondolatokat még felkent lélekszakértőktől és spirituális tanítóktól is.

- Nem tartoztam a jobbak közé úszásban, úgyhogy sose váltam versenysportolóvá. Aztán egyszer láttam a Halasi Áruház kirakatában egy gyönyörű Schwinn Csepel kerékpárt, de arra meg nem volt pénzem. Mégis addig-addig nézegettem-vágyakoztam, míg egyszer csak megvettem. Kipróbáltam, lementem vele Fehértóra meg vissza, de nem tetszett: utána két évig porosodott a garázsban. Aztán hallottam, hogy ez távolsági bicaj, így hát csak elővettem, és elmentem vele Hajósra. Akkor megtetszett, de annyira, hogy onnantól állandóan kerestem a mind nagyobb kihívást: hol a Mecsekben vagy az Alpokalján, hol az egész Északi-középhegységben… Igyekeztem nehézzé tenni.

Kihívás, a nehézség leküzdése – olyan jellemzők, amelyek fiatal korától István személyiségének motivációit adták. Ettől fogva nem volt megállás. Először jött a kocogás, és az első futáskor a rossz cipőválasztás miatti térdsérülés se szegte a kedvét – jobb cipőt vett, és amikor ráérzett az úszás-kerékpározás-futás varázsára, triatlonban is kipróbálta magát. És leginkább egyedül.

- Magányos alkat vagyok, a sportban is bírom az egyedüli küzdést, a monotóniát, hisz mindhárom magányos műfaj. Egyszerre mozgatott a természet szépsége, és az a tudat, hogy egy-egy magasabb emelkedő, hosszabb táv után átérezhettem, milyen jó, hogy megcsináltam, felértem, képes voltam rá…

Ez benne a lényeg. Örömmel tapasztalta, hogy a sportolás pozitívan hat vissza a mindennapjaira.

- Sok mindenre már a betegségem előtt megtanított ez az életmód. Megtanultam elviselni és megküzdeni a fájdalommal és az egyhangúsággal, a kihívásokkal való magányos szembenézéssel. Érdekes volt megtanulni azt is, hogy ne csak figyeljek a testem jelzéseire, hanem meg is értsem ezeket a jelzéseket. Ez később döntő fontosságú lett…

Ugyanis négy és fél éve Mánik István egy más irányú orvosi vizsgálat révén szembesült vele: súlyos és különösen rosszindulatú rákbetegsége van. Meglepően fogalmaz: „amikor kiderült, döntenem kellett, mit is akarok igazából.” De hát egyáltalán van ilyenkor döntési helyzet…?!

- Bizony, hogy van! El kell döntened, hogy felveszed-e a kesztyűt, vagy sem. Hogy megérted-e, mi történik veled: hogy bajban vagy, avagy sem. Tudnod kell azt is, hogy mi kell ahhoz, hogy szembe tudj nézni a rendkívül komoly fenyegetéssel. Úgyhogy az első perctől fogva szenvedélyesen kutatni kezdtem ezt a betegséget, mindent elolvastam, és mindenkit megkérdeztem, amit-akit csak lehetett. Elsősorban persze nem interneten, mert ott túl sok az értéktelen, hanem könyvekből, orvosoktól. Aztán minden korábbinál jobban odafigyeltem a testem jelzéseire. Rájöttem, hogy ha ezt előbb kezdem el, magam is felismerhettem volna a készülő bajt. De a legfontosabb változás az volt, hogy lassan, folyamatosan kezdett megváltozni az életemhez, az életfelfogásomhoz való viszonyom.

István sosem volt rabja a pénznek, a gazdagságnak. Mindössze felelősséget akart vállalni a családjuk megélhetéséért, és úgy érezte, akár stressz, akár hajszoltság árán is neki kell mindent megoldania.

- Engem nem érdekel az új kocsi, a nagy jövedelem. De én is, mint sokunk, szorongtam a létbizonytalanságtól, aggódtam a megélhetésünkért, és ez erősebb volt, mint az élet, a jelen pillanatok öröme. Most szinte teljesen fordítva van: bár ma is sokat dolgozom, ma már tudom, hogy nem ott van a lényeg, ahol eddig kerestem. Nem a jóléti dolgok a fontosak, nem az, ami pénzen szerezhető meg, hanem egyszerű dolgok. A természet szépsége, a könyvek, a gondolkodás gazdasága és a családom elegendő a boldogsághoz. Nem egycsapásra, hanem fokozatosan alakult ki bennem ez a meggyőződés, de annál erősebben.

De ekkor még mindig hátra volt a nagy küzdelem a betegséggel. Például azzal a gyógyszeres terápiával, amelynek csaknem százféle, gyötrő mellékhatása egymás után jelentkezett Istvánnál…

- Nekem valami benső oknál fogva muszáj volt pontosan megtudnom, mivel állok szemben. Úgy éreztem, ha megismerem a betegséget, a gyógyszerek hatását és mindent, ami ehhez a témához tartozik, akkor mindent, amit tudok és amiben hiszek, azt be is tudom vetni. Az orvostudomány nagyszerű eredményekre képes, a gyógyszerek néha nagyon hatékonyak, de éreztem, hogy döntően én kellek hozzá, hogy sikerüljön. Csak ha ott vagy fejben és szívben, ha elfogadod a kezelést, ha bízol és hiszel az orvosban és elsősorban magadban, akkor van esélyed, de akkor viszont van!

István akkor sem adta fel ezt a meggyőződését, amikor a legnehezebb, egyéves gyógyszeres kúrán esett át. Néha olyan komoly tünetek fenyegették, hogy félő volt, le kell állítani a terápiát. S hogy ő erre hogy reagált?

- Tudtam, hogy ha például a gyógyszer mellékhatása miatt felborul a vérképem, akkor meg kell állítani a kezelést. Ezért hittem és akartam, hogy ez ne következzen be. Az orvosok eleinte nem javasolták, hogy kisebb sétáknál többet mozogjak. Éreztem, hogy ez nem jó, ez a javaslat „nem lehet az enyém”. Amikor már én választottam meg az orvosom, aki megismert és értett engem, ő azt mondta: mindent tegyek meg, amiről úgy érzem, erősít, gyógyít. Így például továbbra is jártam kocogni, még ha „négykézláb” vonszoltam is magam, és az időeredményeim meg se közelítették a régit…Hogy a lehető legerősebben megfigyeljem, mi történik a testemmel, hogy jelen legyek a testem jelzéseinél, és hogy az akaratom és a hit megtartson. A legérdekesebb, hogy sosem arra fókuszáltam, hogy meggyógyuljak…! Hanem arra, hogy megcsináljam. …mintha csak a kerékpáros túrák hegymeneteit emlegetné.

S vajon volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte: jelképesen végre a „csúcsra ért”, vagyis érezte, hogy túl van rajta, legyőzte a betegséget?

- Különös ez, mert valójában, mélyen belül sosem hittem el, hogy beteg vagyok. Tudtam az eszemmel, elhittem, hogy ez az orvosi tény, de belül csak azt éreztem, hogy ezen végig kell mennem, meg kell tapasztalnom, át kell élnem, és közben gondolkoznom, figyelnem kell. Ma sem érzek vagy gondolok olyasmit, hogy „meggyógyultam” – csak azt tudom, hogy már nem félek, és nem én veszítettem… Az volt a legfontosabb, hogy mit élek, mit tanulok meg mindebből. Vagyis a „betegségem” arról szólt, annak a története volt, hogy megismerjem és megértsem, ami történik; hogy tényleg le akarjam győzni, és megtegyem mindazt, amiben hiszek. És a legfontosabb, hogy a legjobb orvos, gyógyszer, a legjobb praktika mind-mind támogat, segít, de mindig mi magunk kellünk ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk.

Amikor Mánik István túlvolt a fizikailag és mentálisan is gyötrelmes egyéves immunrendszer-erősítő terápián, és először vált tünetmentessé, elhatározta, hogy az akkor frissen megnyitott magyarországi zarándokúton méri meg visszahódított egészsége erejét. Csakhogy már a 420 kilométeres Esztergom-Máriagyűdtáv első szakaszán kimerült.

- Hiába csökkentettem tíz kiló alá a felszerelést, hiába volt gyakorlatom a túrázásban, már Esztergom határában úgy éreztem, elfogyott az erőm. Sietnem kellett, mert csak két hét szabadságom volt. Az vitt tovább, ami mindig: hogy bármi áron is folytatni kell addig, amíg – persze ésszerű keretek között – „csak” hit és akarat dolga a folytatás. Akárcsak a „betegségem” folyamata, ez az út is arról szólt, hogy „megtalálom e magam” és magamban azt, amivel átjutok a nehézségeken. Soha, semmit nem szerettem feladni, ezt se adtam fel. De aztán Kalocsánál, éppen félúton, amikor pont az ötvenéves születésnapomat „ünnepeltem” egy lerobbant téeszmajor rozsdás esővizes csapjánál zuhanyozva, akkor megint elgyengültem. A feleségemmel tartottam az úton a telefonkapcsolatot, és ő akkor azt mondta: ha feladom, sose bocsátom meg magamnak. Így aztán, amikor már elhagytam Pécset és harminc kilométer se volt hátra, egyszer csak azon kaptam magam, hogy ijedten vizsgálom át a felszerelésem. Olyan könnyűnek tűnt a hátizsák, mintha valamit elhagytam volna. Minden megvolt.

Mánik István hivatalos diagnózisa a „tünetmentes”, s legkorábban tizenpár év múlva mondhatják majd „gyógyult”-nak. Ez az objektív, hivatalos verzió. A szubjektívról már mindent hallottunk, csak egyet nem: vajon hogyan élték meg az ő küzdelmét a körülötte élők?

- Azt hiszem, nekik sokszor nehezebb. Mind éreztük már annak a súlyát, hogy valaki szenved mellettünk, és tehetetlenek vagyunk. Én is ezt láttam, a családomon, a munkatársaimon. „Hogy vagy?”, kérdezték néha az ismerősök is. Mit mondhattam volna? Hogy döglődök, az erőm végén járok…? Nem, azt mondtam, kösz, megvagyok. Úgy érzem, azzal, ahogy a családom és a kollégáim elfogadták a gyengeségem, a fáradtságom: az állapotom, és azzal, ahogyan biztattak és segítettek, hogy a legtöbb hitet és erőt hozzam ki magamból, azzal mindent megtettek. Azt is általuk ismertem fel, hogy bár világéletemben szerettem egyedül küzdeni, mindent én megoldani, és bármennyire is zárkózott beállítottságú vagyok, most már tudom, hogy szükségem van szeretteim, barátaim és az ismerőseim jelenlétére, szeretetére. Többet nem is nagyon tehetünk egymásért, mert ez nagyon sok.

Azzal, hogy segítettek, hogy a legtöbb hitet és erőt hozzam ki magamból, azzal mindent megtettek. Világéletemben szerettem egyedül küzdeni, mindent én megoldani, de most már tudom, hogy szükségem van szeretteim és az ismerőseim jelenlétére.

El kell döntened, hogy felveszed-e a kesztyűt, vagy sem. Hogy megérted-e, mi történik veled: hogy bajban vagy, avagy sem.

Én is szorongtam a létbizonytalanságtól, és ez erősebb volt, mint az élet, a jelen pillanatok öröme. Most fordítva van: ma is sokat dolgozom, de már tudom, nem ott van a lényeg, ahol eddig kerestem...

Lejegyezte: Kohout Zoltán