(►) Miért szeretem...? - Bikfalvy Anna

József Attila: Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

- A Magyar Televíziónál dolgoztam tizennyolc éves koromtól. Volt egy kiváló rendező, Szabó Attila, aki színvonalas irodalmi műsorokat készített fiatalok számára Fabula címmel. Az egyik ilyen produkcióban rendezőasszisztensként tanúja voltam, amikor Latinovits Zoltán fantasztikus átéléssel tolmácsolta ezt a költeményt. Hazamenve szinte azonnal megtanultam a verset, életem részévé vált. Örömömben, bánatomban, kétségbeesésemben feltörnek ezek a sorok, gyönyörködtetnek, vigasztalnak, elgondolkodtatnak.

A vers színes skáláján játszik az érzelmeknek és a gondolatoknak. Tizenkétszer nyolc sorban a teljességet nyújtja: kendőzetlen teljes önátadást. Az elsőtől az utolsó sorig a hatása alatt tart. Talán azért, mert életünk legmeghatározóbb sorskérdéseit ellentétpárokba rendezi. Társadalom és egyén. Törvény, törvény felfeslése. Szabadság és rabság. Sírás, nevetés. Szeretet és fegyver. Álom, valóság.

Hol gyönyörködtet, hol drámai feszültséget kelt bennünk és az irónia se áll tőle távol. Most tavasz van, elgyönyörködtetett. Mondogattam magamban: „A levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek!”

Bánatomban, csalódottságomban ezek a sorok segítettek: „Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat.”

Nem egyoldalú kommunikációként élem meg a verset, hanem mintha párbeszéd lenne. Az életem minden szakaszában színesedik, változik, gyarapodik ez a közös alkotás, annyira magaménak érzem. Teljes őszinteséggel tárta fel előttem kétségbeejtő magányát, a gyermekkori szénlopás megalázó feszültségét. A költő az önátadás csúcsára jutott, ezért én is a szívembe fogadtam. A hétköznapi életben bennem is hatalmas vágy él, hogy mélyrehatóan tudjunk beszélni fontos dolgokról. Legyen így!

Pál László rovata