Miért szeretem...? - Fejes Józsefné

 

 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

 

- Még általános iskolás koromban találkoztam ezzel a verssel. Gyerekkoromban sokat szavaltam, akkor inkább a zeneisége érintett meg, a mondanivalója később. Magyarnak lenni itt, kishazánkban legyen érték! Nagyon fontos üzenete még számomra a költeménynek, hogyha külföldön vagyunk, ugyanezt képviseljük. Ebben megerősítettek egy délvidéki igazgatónő gondolatai. E szerint a hagyományokra épülő közösségi együttlétre minden felnövekvő nemzedéknek legalább annyira szüksége van, mint az anyatejre. Bárhová kerül gyermekünk a világban, vágyódjon hazajönni, akarjon is hazajönni, és ha jól alapoztunk, akkor haza is fog jönni. Mindezekre kötelességünk megtanítani a gyerekeket, és ha magunkénak érezzük, belülről fakadóan folytatják ezt az utat.

Pál László rovata