Miért szeretem...? - Sáli Levente

 

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, -
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján - -

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

- Középiskolás koromban rengeteget ábrándoztam. Bámultam ki az ablakon, még a fákba is belegondoltam történeteket. Aztán meg azon morfondíroztam, vajon a többiek is így vannak-e ezzel. Az iskolában az egyik órán József Attila Külvárosi éj című versét tanultuk, amire egyből felfigyeltem. A költő hétköznapi tárgyakat, természeti jelenségeket ruház fel emberi tulajdonságokkal. Rögtön a magaménak éreztem a gondolatait. Ez a vers megnyugtatott engem. Békével töltött el akkor is, hogy nem probléma az, ha így gondolkodik az ember. Gyönyörű képek vannak benne: „Nedvesség motoz a homályban /a földre ledőlt fa lombjában / s megnehezíti / az út porát.” vagy „Romlott fényt hány a korcsma szája / tócsát okád ablaka; benn fuldokolva leng a lámpa / napszámos virraszt egymaga.” Előbbiben a fa visszatükröződő képéről beszél József Attila, az út nedvesség és homály miatt megnehezített pora pedig valószínűleg az élet, ami jelzi az embernek az elmúlást, mellyel nehéz szembenézni. Utóbbiban a fény azon tulajdonságát emeli ki és személyesíti meg, mely tanúja a kocsmában megforduló gyakran magányos emberek szomorú sorsának, szociológiai és társadalmi képet felidézve. A vers 1932-ből való, de tartalma a mára is igaz lehet, ha a borozókban, sörözőkben zajló életre gondolunk. „Minden nedves, minden nehéz / A nyomor országairól / térképet rajzol a penész.” Nem véletlen, hogy volt egy időszakom, amikor olyan épületeket festettem, melyekben sorsok lenyomataival lehet találkozni. „Az éj komoly, az éj nehéz / Alszom hát én is, testvérek / Ne üljön lelkünkre szenvedés / Ne csípje testünket féreg.” Ez a befejező versszak megadja számomra a költemény legmélyebb mondanivalóját, ami nem más, mint a magány érzése, amely a megkerülhetetlen haláltól való félelemből táplálkozik.

Pál László rovata