- Tősgyökeres halasi?
- Nem, mindketten a férjemmel jánoshalmiak vagyunk. Amikor házasságot kötöttünk, akkor kerültünk Kiskunhalasra.
- Élmény dús gyermekkora volt?
- Nem volt könnyű, hat hónapos koromtól kiköltöztünk egy tanyára, amelyet édesanyám örökölt, egy szoba, egy konyha volt. Áram sem volt, a vizet is a kútból húzták fel a szüleim. Én 1946-ban születtem, a sokat emlegetett ötvenes évekre nagyon emlékszem, általános volt a szegénység. Annyi karalábélevest nem ettem egész életemben, mint abban az időszakban. Lassacskán, szorgalmas munkával jutottak a szüleim egyről a kettőre.
- Ekkor már jelen volt az életében a vallás?
- Igen, vasárnaponként a tanyánktól három kilométerre lévő iskolakápolnába jártunk.
- Azért abban az időszakban a továbbtanulás sem volt egyszerű…
- Nem nagyon álmodoztam erről. Édesapám, édesanyám gazdálkodó volt, nem az volt a terv, hogy én továbbtanuljak. Tanyai iskolába jártam hét éven át. Kis létszámú osztályok voltak. Közben bejött az erőszakos téeszesítés, ekkor döntöttek úgy a szüleim, hogy más irányt kell szabni az én életemnek is. A nyolcadik osztályt már bent jártam Jánoshalmán. Utána következhetett a középiskola.
- Ez hol volt?
- Baján jártam a Tóth Kálmán Gimnáziumba, a Kenyeres Júlia Kollégium lett a második otthonom, ott lakott az összes középiskolás.
- Már ekkor kialakult Önben az, hogy az orvosi hivatást választja?
- A mi osztályfőnökünk egy volt ciszterci tanár volt, úgy harmadik osztály tájékán foglalkoztunk azzal, hogy ki, hová szeretne menni továbbtanulni. Az egészségügy mindig izgatott, én arra gondoltam, hogy védőnő leszek. A Maróti tanár úr viszont azt mondta, hogy többre vagyok képes. Ennek köszönhető, hogy az orvosi egyetemre jelentkeztem, ahová első alkalommal még nem vettek fel. Másodikra viszont sikerrel felvételiztem Szegedre, már ekkor megtapasztaltam az isteni gondviselést.
- Kíváncsivá tett…
- Az írásbeli felvételin olyan fizika példákat kaptam, amelyeket korábban a középiskolai tanárommal megoldottunk. Ez volt az egyik. A másik, akkoriban nem volt szokatlan, hogy a vizsgabizottságban ott ült az egyetem párttitkára. Ő kérdezte tőlem, hogy elvégezném-e abban az esetben az abortuszt, ha az anya élete veszélyben volna. Arra is kíváncsi volt, hogy járok-e templomba. Nem sokkal korábban olvastam egy olyan esetről, hogy egy édesanya annak ellenére tartotta meg a gyermekét, hogy az orvosok ezt nem javasolták. Az asszony megszülte a gyermekét, és azóta is boldogan él a kislányával. Ezt a történetet mondtam el a bizottság előtt is, a színvallásom ellenére felvettek. Nem is volt bajom abból, hogy templomba járó voltam, csakúgy, mint több egyetemista is Szegeden.

- Mikor dőlt el, hogy milyen szakterületet választ? Én a védőnői ambícióból azt gondolnám, hogy ez a gyermekgyógyászat.
- Bőrgyógyász szerettem volna lenni. Amikor végeztem, és Kiskunhalasra kerültem, a kórházba akkor is ezen az osztályon dolgoztam. 1972. szeptemberében volt az esküvőnk a férjemmel, pár nappal később kaptam meg a diplomámat. Közben megszülettek a gyermekeim, így olyan lehetőséget kerestem, amely a családdal összeegyeztethető, nem kell ügyeleteket vállalni. Üzemorvos lettem, az akkori Papíripari Vállalatnál. Három vállalat fogott össze, hogy legyen saját üzemorvosuk. A papíripar mellett Fémmunkás Vállalat, valamint az ÉPFA dolgozóinak ellátásáért feleltem, 1800 emberről beszélünk.
- Manapság ez megfelelne egy háziorvosi praxisnak…
- Valóban így van. A három cég területileg is közel volt egymáshoz. A papíripar épített egy nagyon szép, korszerű rendelőt, három vezető megállapodott, és oda jártak a munkatársak. Később az ÉPFA is kialakított egy olyan helyiséget, ahol fogadhattam a betegeket. Teljes körű alapellátást végeztem. Nagyon sokat bicikliztem abban az időben. Ha kellett, akkor az otthonában látogattam meg a pácienseket, ha nem volt képes bejönni a rendelőbe.
Tizennyolc éven át ténykedtem így.
- A rendszerváltás idején sorra szűntek meg a nagyvállalatok Kiskunhalason. Ez mennyiben érintette az Ön hivatását?
- A korábbi Fémmunkás, akkor már Ikarus megszűnésére konkrétan emlékszem. 1992. május 20-án zárták be a gyárat. Akkor indult el az új háziorvosi rendszer, amelybe én is beléptem. Több betegem volt még a Fémmunkásból, az ÉPFA-tól is, akik nálam maradtak. Nagyon megviselt engem is, amikor jöttek hozzám a rendelőbe, és úgy mondták: lapátra tették őket. Borzasztóan nyomasztó helyzet volt. Rengetegen dolgoztak a rendszerváltás előtt, akik egyik pillanatról a másikra elvesztették a munkahelyüket. Egy éven át dolgoztam a háziorvosi rendszerben, amikor új lehetőséget kaptam.

- Mi volt ez?
- Pont akkoriban reppent fel az a hír, átalakul, vagy megszűnik majd az üzemorvosi rendszer. Dr. Stuhl Éva volt az akkori városi tiszti főorvos, aki rendkívül empatikus volt. Tőle kértem tanácsot. 1993. tavaszán nyílt a Kőrösi úton, a Pszichiátriai Betegek Otthona, amelynek Vanyiskáné Földi Cecília volt a vezetője. A templomból hazafelé egyszer megkérdezte tőlem, hogy mi lenne ha, elmennék az otthonba orvosnak. Biztatott, meg azt is mondta, hogy biztosan jó lenne, mert én nagyon szeretem az embereket. E miatt kértem tanácsot a Stuhl doktornőtől, aki azt javasolta, hogy vállaljam el. Így is lett. Nem azonnal mentem oda, a háziorvosi rendszerből ki kellett lépnem, a betegeimet át kellett adnom valamelyik kollégának. Miután ez megtörtént, akkor kezdhettem, mint intézeti orvos, főállásban, de e mellett még a Halaspacknál is dolgoztam, üzemorvosként. Ez két éven át tartott. Utána visszatértem a kórházba, ahol 2007-ig voltam üzemorvos. Ezt követően egyéni egészségügyi vállalkozó lettem, foglalkozás-egészségügyben dolgoztam 2024. december 31-ig.
- Említette az elején, hogy már a tanyáról is eljártak az iskolakápolnába. Kiskunhalason is vallásgyakorló maradt?
- Igen. Az fontos mérföldkő volt, amikor a kilencvenes évek elején megtörtént az egyházmegyei határrendezés. Addig Kiskunhalas a váci egyházmegyéhez tartozott, ezt követően pedig a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegyéhez. Akkoriban Vangel Imre atya volt az itteni plébános, aki egy hároméves teológiai tanfolyamot indított, amelyre én is jelentkeztem. Szekeres Mihály káplán tanította a pedagógiát, ám őt később elhelyezték innen. Imre atya nehéz helyzetbe került, mert egyedül maradt, és szüksége volt lelkipásztori kisegítőkre. Teendő bőven akadt, négy filiája volt a plébániának, a kórházi szolgálat is elindult, e mellett még ott voltak a szentmisék. Hetente beszéltünk arról, hogy kinek, milyen feladata lesz. Tizenegy éven ét tartott a kórházi szolgálatom, beteglátogatóként. Nagyon szép időszak volt.
- Mikor csatlakozott a kiskunhalasi karitász csoporthoz?
- Még a Pszichiátriai Betegek Otthonában dolgoztam, amikor lehetőségem volt eljutni Iszkaszentgyörgyre, a lelkigyakorlatos házba. A lelkigyakorlatot vezető Hollai Antalnak nagy szerepe volt abban, hogy jómagam is a karitász felé fordultam. Az egyházmegyében először, az itteni plébánián belül jött létre a csoport, de országos viszonylatban is az elsők között volt 1991-ben. Én 2001-ben vettem át a vezetését Keszthelyi Tiborné, Ilonkától. Seffer Attila atya az ötödik plébános, akivel együtt dolgozhatunk. A férjem, Kuti Sándor mindenben a segítségemre van.
- Éveken át szerveztek adománygyűjtést…
- Tíz éven át, az ünnepek előtt a Tesco áruházban gyűjtöttünk tartós élelmiszereket rászorulóknak az Élelmiszerbank szervezésében. Az elmúlt években az akcióba bekapcsolódott a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnázium és Technikum is. Volt olyan esztendő, amikor közel egy tonna adományt oszthattunk szét karácsony előtt a rászorulók között a tanyagondnokok, szociális dolgozók segítségével. E mellett még nagyon sok feladatunk, szolgálatunk van. Korábban időseknek klubot szerveztünk, fontos esemény a Szent Erzsébet napi kenyérosztás is.

- Tudom, hogy Önnek szívügye a jubiláns házasok megünneplése.
- 1997-ben, Jánoshalmán minket köszöntöttek a férjemmel a 25. házassági évfordulónkon a templomban. Szép pillanatok voltak. Jeleztem Vangel Imre atyának, hogy mi lenne, ha Kiskunhalason is bevezetnénk ezt a szép hagyományt. 1999-ben volt az első ilyen esemény. Az érintettek felkutatása nem kis feladat volt, az anyakönyvi adatok mellett a régi kapcsolatrendszeren is sokat segített. Ez mostanság is így van. A karitászcsoporttal együtt veszünk részt az előkészületekben, a meghívásokban, és a mi szervezzük az agapét.
- Mikor derült ki, hogy megkapja a Szent Erzsébet Rózsája díjat?
- A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia irodájából telefonáltak, hogy megkaptam-e a meghívót? Aznap nem néztük meg a postaládánkat. A hölgy említette, hogy Bábel Balázs érsek úr engem javasolt a Szent Erzsébet rózsája díjra, és hogy ezt el is fogadták. Nagyon megörültem. Hatvanezer önkéntese van a karitásznak Magyarországon, és engem választottak. Az elismerést Székely János püspöktől vehettem át egy szép ünnepségen. A karitászban ténykedni, segíteni csapatmunka, a tagok is megérdemelnek egy-egy szirmot a rózsából.

A fotókat Kuti Sándorné dr. Kovács Mária bocsátotta rendelkezésünkre