– Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra? Milyen kislány voltál?
- Rengeteg kedves emlék él bennem. Szerető, nagy család vett körül, az apai nagyszüleim és keresztszüleim ráadásul szó szerint a szomszédban laktak. A család másik feléhez pedig szinte minden hétvégén ellátogattunk. Sok volt a közös program: szüret, disznóvágás, ünnepek, családi nyaralások. Az együtt töltött idő volt a legfontosabb. Cserfes kislány voltam, és valljuk be, néha izgalmas perceket szereztem a szüleimnek. Mondjuk úgy, hogy nem csak a munkájuk miatt jártak a kórházba – egy-két alkalommal én is közrejátszottam. De mindenkitől tanultam valamit, és talán innen ered, hogy ma is szeretek nagy társaságban lenni és fontosnak tartom a hagyományokat.
– Voltak álmaid?
- Kifejezetten álmodozós típus nem voltam – inkább tudtam, mi nem szeretnék lenni. A konkrét vágyak, célok később jöttek, ahogy egyre több inspiráció ért. Furcsa módon csak az elmúlt években kezdtem igazán álmodozóvá válni, amikor már láttam, mennyi mindenre képes vagyok, és mennyi lehetőség vár odakint.
– A Bibó István Gimnáziumban érettségiztél. Mikor dőlt el, hogy milyen pályát választasz?
- A gimnázium adott volt – öt perc sétára laktam tőle, bár ennek ellenére rendszeresen elkéstem… a második legkésőbb diák címét biztosan én vittem. De nyelvoktatásban ez volt a legerősebb iskola, ami sokat számított. Ami a pályaválasztást illeti: szerettem a történelmet, a matematikát és a nyelveket, de sokáig nem állt össze, hogy ebből mi lesz. Az irányt csak az egyetem második felében találtam meg igazán.

– A középiskola után következett a Corvinus Egyetem. Milyen szakot választottál, és miért?
- Nem volt konkrét elképzelésem, így követtem a nővérem példáját – rá mindig is nagyon felnéztem. Így kerültem közgázra. A szakirány-választás előtt egy kurzuson találkoztam az ellátási lánc menedzsmenttel, és azonnal beleszerettem. Tervezés, beszerzés, gyártás, raktározás, targoncák… nem éppen „lányos” szaknak szokták mondani, de én imádtam. Azóta is ezen a területen dolgozom, és még mindig nem tudtam megunni.
– A diploma megszerzését követően hol helyezkedtél el?
- Már egyetem alatt elkezdtem dolgozni, mert érdekelt, hogyan néz ki a sok elmélet a gyakorlatban. Ez jó döntésnek bizonyult, mert mire lediplomáztam, már több mint két év szakmai tapasztalatom volt, így könnyen találtam munkát. Dolgoztam kisebb tanácsadó cégnél, de olyan nagyvállalatoknál is, mint a GE, a Danone vagy az IBM. Mindegyik sokat adott hozzá ahhoz, aki ma vagyok.
– Jelenleg is Bázelben élsz. Mikor és minek kapcsán kerültél ki a svájci városba?
- Azt szoktam viccesen mondani: az emberek általában két okból mennek Svájcba – a pénzért vagy a szerelemért. Engem az utóbbi vitt oda. A párom kapott egy állásajánlatot Bázelben, én pedig követtem őt.

– Úgy tudom, hogy megjártad az El Camino-t. Mi volt az inspirációd, és mit jelentett neked ez az út?
- Nagyon szeretek olvasni – ezért örök hálával tartozom Kékesi Tiborné magyartanáromnak. Egyik könyvélményem, Paulo Coelho A zarándoklat című műve hívta fel a figyelmemet az útra. Már akkor tudtam, hogy egyszer végig szeretném járni. Azt mondják, nem az ember dönti el, mikor indul el, hanem az út hívja őt. Így volt ez velem is. Amikor 2018-ban úgy alakult, hogy lett egyben három hét szabadságom, éreztem, hogy most vagy soha. Minimális tervezéssel nekivágtam. Hátizsákkal napi 20-30 kilométert gyalogolni, zarándokszállásokon aludni, megtapasztalni a természet, a csend és az emberi kedvesség erejét - igazi lelki tisztulás volt. A Santiago de Compostela-i katedrálishoz megérkezni pedig leírhatatlan élmény: az út befejezése és valami új kezdet tökéletes találkozása.
– Beszélgetésünk egyik apropója egy különleges úti cél: a Kilimandzsáró. Miért pont ez a hely, és mi történt pontosan Afrikában?
- Gyerekkorom óta vágytam Afrikába. A 30. születésnapomon végül eljutottam Tanzániába szafarizni, ami minden várakozásomat felülmúlta. Ott, a tábortűznél hallottam először a hegymászók beszámolóit — és bár először csak nevettem a dolgon, mondván „egy alföldi lánynak a fekvőrendőr is hegy!”, mégis elkezdett bennem motoszkálni a kíváncsiság. Tudatosan készültem egy edző segítségével, és 2024 februárjában egy kis csapattal nekivágtunk a 8 napos túrának. Az esőerdőtől a felhők fölé emelkedni egyszerűen varázslatos volt. Sátrak, langyos vizes lavóros mosakodás, éneklő hordárok, rengeteg nevetés, igazi életre szóló kaland.

– Lelkileg vagy fizikailag volt megerőltetőbb a túra?

- A Kilimandzsáró technikailag a legkönnyebben megmászható a „Hat Kontinens Hegycsúcsai” közül, de ez ne tévesszen meg senkit: a ritkuló levegő, a hideg és a fáradtság mind komoly próbatétel. A csúcstámadást éjfélkor kezdtük, és 1300 métert kellett emelkednünk jeges szélben, csúszós talajon, hogy elérjük a csúcsot. Engem lelkileg viselt meg jobban. 60 kilométer/órás szél fújt, több csapat vissza is fordult. Egyedül egy barátnőm bátorító levele tartotta bennem a lelket — amit pont arra az esetre írt, ha nehézzé válna a helyzet. Mi végül rábeszéltük a vezetőnket, hogy próbáljuk meg. És sikerült! Amikor megérintettem a csúcsot jelző táblát, még ha alig látszott is a sűrű felhőben, felejthetetlen érzés volt. Az már csak hab volt a tortán, hogy a mászás utáni este véletlenül ugyan ott szállásoltak el, ahol a tábortűz volt, aminél eldöntöttem, hogy megmászom a hegyet. Valahol itt lett szép kerek a történet.
– Édesapád kicsit „árulkodott”. Tényleg teljesítettél egy félmaratont is Afrikában?
- Érdekes, apa ilyen csacsogós lenne? Igen, ez is igaz! Bár sikerült megmászni a Kilimandzsárót, maradt bennem egy kis hiányérzet — nem éreztem teljesen, hogy Afrika tetején jártam. 2024-ben épp akkor értünk le a hegyről, amikor Moshiban zajlott a félmaraton. Mivel korábban nem rajongtam a futásért, a párom viccből megjegyezte: „Ha már visszamész, miért nem futsz egy félmaratont is!” És aki ismer, tudja: ha egy Török lány valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi. Idén februárban tehát másodszor is megmásztam a hegyet — most gyönyörű napfelkeltére értem fel — majd pár nap pihenés után lefutottam életem első félmaratonját. Azóta már a másodikat és harmadikat is.

– Szeretsz utazni, szereted a kihívásokat. Van-e ezzel kapcsolatos terved, amelyet szeretnél megvalósítani?
- A szüleimnek köszönhetem az utazás szeretetét, és szeretném továbbra is felfedezni a világot. Bár futni már megszerettem, hegyre felmenni továbbra sem a kedvencem — mégis beneveztem egy svájci terepfutó versenyre jövő nyárra. Tavasszal, a párommal, lakókocsival tervezzük bejárni Új-Zélandot, sokat tervezünk túrázni és bízom benne, hogy találunk egy jó kis futóversenyt is útközben. Nagy álmom még az Inka-ösvény végigjárása és azután gyalog megérkezni Machu Picchura. És még sorolhatnám… a bakancslistám hosszabb, mint bármelyik túra, amin eddig jártam.
– Kiskunhalashoz milyen a viszonyod? Milyen sűrűn tudsz hazalátogatni?
- A távolság nem könnyű, ezért igyekszem minden alkalmat megragadni, hogy hazajöhessek. A családi események továbbra is nagyon fontosak számomra. Kiskunhalashoz mindig különleges érzelmek kötnek. Amikor meglátom a város tábláját, olyan, mintha valami a helyére kerülne bennem. hiszen itt vannak a gyökereim.
Jáger Levente
A fotókat Török Erika bocsátotta rendelkezésünkre